Visszatérés Japánba

Ren Tao a végtelen, horizontnélküli sötétkék eget fürkészte az utasszállító repülőgép tükör tiszta üveglapján keresztül. A fiú aranysárga szemei hosszan meredtek az üres távolba.

Három év.

Pontosan három éve hagyta maga mögött japánt és barátait, azóta nem is tartotta velük a kapcsolatot, egyetlen személyt leszámítva. Tisztán emlékszik még az éjszakára, amikor csúfos kudarcot vallott Hieivel szemben egy sámán harcban. A küzdelemben kis híján mindketten életüket vesztették, mégis valamilyen módon a harc végén a fiú képes volt lehiggadni és elnyomni magában a felgyülemlett gyűlöletét és dühét. A félvér lány komoly sérülést okozott, de ő mégsem veszítette el az eszméletét. Bár a furiokuja teljesen elfogyott és Bason felett megszűnt a kontrollja, utolsó erejével mégis képes volt a földre küldeni a lányt pusztakézzel. Hiei akkor talán beüthette a fejét, mert azonnal elájult és az ő szellemkontrollja is megszűnt.

Ren az állát támasztva figyelte a közeledő felhőket. A pilóta ekkor jelezte az utasok felé a hangosban, hogy hamarosan megérkeznek a Tokyoi repülőtérre, ezért megkezdik az ereszkedést. A fiú mély sóhajt eresztett meg és összefonva karjait a székbe süllyedt.

Azon a pénteki éjszakán magára hagyta a lányt a parkban, hazasietett és miközben ellátták a sebeit felhívta az Asakura házat, de csak az üzenetrögzítő jelzett vissza. Nem volt hozzá elég ereje, hogy bármi mást mondjon, őszintébbet vagy sajnálkozót. Csak ennyi csúszott ki a száján: Hiei a Tokyo téren van.

Ezután lecsapta a kagylót és azonnal szólt a szolgáknak, hogy intézkedjenek a magánrepülő készenlétéről és még aznap este hazautazott kínába, Junnal együtt.

Ren lehunyta a szemeit. Feszélyezte ez az emlék, és próbált minél kevesebbet gondolni rá. Dühös volt és megalázottnak érezte magát. Akkor még.

Azóta változott a helyzet.

Bár minden orvos lemondott róla, hogy a tüdejét rendbe lehet hozni és a büszkeségét is a földbe tiporták a harcközben történtek, nem adta fel. Mindenáron folytatni akarta viadalt. Mindennek most meglesz a gyümölcse, hiszem már mindenre tudja a választ. A rémálmok, rosszullétek, gyorsan fogyó furioku, és a még tőle is szokatlan ingerlékenység és agresszív düh okát.

A szerencse most mellé szegődött, mintha minden összejátszott volna az érdekében. Eredetileg Chiungot akarta meglátogatni, ugyanis a lány japánban maradt a bátyja kérésére. Nem kötöttek házasságot, de a leánykérés ceremóniát megtartották kínában. BaCetung rejtélyes oknál fogva úgy döntött, hogy a Chiungnak el kell végeznie Japánban az egyetemet és úgy látta jobbnak, ha addig várnak az esküvővel. Ren számára nem volt igazi rejtély a férfi döntése, hiszen BC tisztában volt Ren sámán múltjával és jelenével. Azzal, hogy a sámán harcot mindenekelőtt tartja és a családja mellett számára kizárólagos előjogot élvez mindez, az orvosok intelmei ellenére is. A férfi nem bízott benne, hogy Ren sokáig életben marad, ha folytatja tornára való felkészülést, ezért is mondta le az esküvőt. Megkell hagyni az első évet Ren szinte ágyhoz kötve töltötte, mert már a szokványos edzések is teljesen kimerítették a szervezetét, leterhelték őt.

E gondolatoktól Ren ajkai magabiztos mosolyra görbültek. A fiú úgy érezte átvágta a sors számításait és egyúttal kibabrált a halállal.

Mindamellett, hogy őszintén látni akarta mennyasszonyát, itt volt a lehetőség, hogy visszakapja mindazt amit három éve elveszített. A büszkeségét és a sámán koronát. Megtalálta a megoldást a rosszullétekre és a gyengeségre. Mindemellett tökéletesen tisztában van vele, hogy Anna egy olyan erős médium, aki képes lesz rajta segíteni. Persze nyilván nem lesz könnyű meggyőzni a lányt hiszen nem érdeke, hogy Yoh legnagyobb riválisán segítsen, főleg most. A sors valamiért igen kegyes hozzá, ugyanis nem sokkal azután, hogy a gépe felszállt megszólalt az orákulum harangja, ami a viadal folytatását jelezte. Nemsokára indul a második kör és legjobb tudomása szerint a Ren csapat két másik tagja még mindig Tokyoban tartózkodik.

A hangosbemondó ismét kizökkentette gondolataiból a fiút.

-        Kedves utasaink megérkeztünk Tokyoba. 2004. december 28.-a hajnali három óra van Jeges szeles idő várható odakint, kérjük, rétegesen öltözzenek fel a reptéren, csomagjaik átvétele után. Köszönjük, hogy a Japan Airlinest választották és további szép napot kívánunk.

A fiú kicsatolta az övét és leemelte feje fölül a kézi boggyászt. Magánrepülőgéppel is utazhatott volna, de most jól esett neki a kicsit több utazás és hogy távol van a családtól. Le akarta rendezi magában mindazt, amire eddig nem volt hajlandó időt fordítani. Biztos volt benne, hogy bár nem akarja elkerülhetetlen, hogy találkozzon Hieivel is most, hogy folytatódnak a sámán viadalok. Fogalma sem volt róla, hogy a lány mit csinált az elmúlt három évben, és azt sem tudta, hogy úgynevezett barátai miként fogadják majd őt. Három év. Hosszú idő és az elvállás sem volt túl fényes, egyszerűen megszakította velük a kapcsolatot. Mondhatni cserbenhagyta őket, Haoval a nyakukon. A fiú ugyanis nem sokkal azelőtt bukkant fel újra, hogy ő visszautazott kínába. Hála az egyetlen kapcsolatnak, amit nem szakított meg tudta, hogy mind jól vannak, mégis úgy érezte nem lesz felhőtlen a viszontlátás öröme.

Vállára kapta táskáját és a tömeget követve elindult a kijárat felé. Az ajtóhoz érve kissé lehajtotta a fejét, hogy elkerülje az ajtófélfa tetejével való ütközést. Eszébe jutott, hogy már csak öt nap van hátra a tizenkilencedik születésnapjáig és hogy milyen sokat változott ezalatt a három év alatt. Persze nem csak jellemben, külsőre is.

Kilépve a folyosóra sietős léptekkel haladt el a fáradtan járkáló ember tömeg között lavírozva. Hála az elmúlt év kemény edzéseinek nem csak vállban lett szélesebb, de sokat nőtt, így könnyed kimért léptekkel hagyott maga mögött mindenkit. Sötét tincsei az arcába lógtak, ezért egy gyors mozdulattal túrta hátra a rakoncátlanokat és kicsit hátul is megborzolta őket. Mivel az esküvőt elnapolták, úgy döntött nem törődik a formaságokkal mindaddig, amíg nem muszáj. Hosszúra növesztett tincseit még akkor ismét rövidre vágatta.

A mozgólépcsőn könnyed léptekkel sietett le a földszintre és szedte össze a csomagját, amiben ruhái és egyéb személyes holmik hevertek. A fegyvereit a kézipoggyászba tette, de nem kellett sokat magyarázkodnia az átvilágításkor, elég volt megmutatni az őröknek a család címerét, hogy kérdések nélkül átengedjék.

Kiérve megcsapta a jeges tokyoi szél, ezért dzsekijét összehúzva kabátját magára terítve húzta fel fejére a kapucnit, majd tekintetével az előre kirendelt taxist kereste. A sofőr már várt rá és segített bepakolni a holmikat a csomagtartóba, majd Ren bepattant a hátsó ülésre. A címet már előre letisztázták, így ő rögtön a mobiltelefonját húzta elő, hogy üzenetet küldjön Junnak. Nővére - aki szokás szerint most is mindent túlaggódott - megígértette vele, hogy felhívja mikor a városba érkezik. Persze Jun sem számolhatott azzal, hogy Ren hajnalban tervezett érkezni, a fiú pedig nem bánta, hogy nem kell nővérét kirángatnia a lakásból ebben az időben. Elküldte az üzenetet majd a zsebébe mélyesztette a telefont.

Hatalmas vihar volt odakint. A szél a jég formájában aláhulló esőt a legkülönbözőbb helyekre befújta. Az ég hangosan döngött és a villámok nappali világosságot adtak a város utcáinak.

-        Ítéletidő van. Már egy napja nem akarja abbahagyni. Magunkra haragíthattuk a szellemeket. – magyarázta a taxis mikor látta, hogy Ren az eget figyeli. A fiú arany tekintetével csak egy pillanatra nézett a férfi szemeibe a visszapillanató tükrén keresztül.

-        Azt kötve hiszem. – jegyezte meg mély férfias hangján. Megkésve igaz, de az ő hangja is mutálni kezdett a tizenhatodik születésnapját követően. Mostanra már teljesen természetesnek érezte a mondhatni búgón mély hangot. Figyelme ismét a viharra terelődött, aggasztón nagy jégzáporon mentek keresztül és biztos volt benne, hogy ennek is köze van a viadal folytatásához, bár nem tudta megmondani, hogy pontosan miképpen.

***

A félvér lány hirtelen robajra ébredt. Az ablakot valaki szüntelenül verte ütemesen a feje fölött. Hiei zöld szemei a hálószoba ablakára meredtek, ahogy felriadt. Az ablakban a kertben álló fa ágai kapaszkodtak, újra és újra bekopogtak az üvegen hosszú ujjaikkal. A barnás-vöröshajú lány zilálva ült fel az ágy szélére, majd megkapaszkodva a fakeretben ismét az ablakra nézett. A szobának csak az utcán ácsorgó villanypózna halvány fénye adott némi világot. A fa karjai hatalmas nyúlánk árnyékot vetettek a szoba falaira. A félig kínai lány megigazította hosszú szürke sárkányos hálóingét és felkelve csendben lépkedett az ablakhoz. Odakint a jégeső csak úgy kopogott az út betonján, a viharos szél pedig csavargatta a házak kertjében ácsorgó fákat.

-        Csak egy kis vihar Hiei. – súgta halkan Yaro, ahogy az ágy végéből figyelte a zavarodott lányt, akinek vörösesbarna hullámos tincsei kissé ziláltan omlottak le háta közepéig, ahogy lassan bólintott.

-        Igen. – sóhajtott fel – Azt hiszem álmodtam. – sandított le az éjjeli szekrényen álló órára, ami már negyed négyet mutatott. A lány védőszelleme érdeklődve lebegett közelebb. Yaro az ablakhoz közel húzódott, majd ő is az órára nézett.

-        Alig múlt el három óra. Feküdj vissza. Messze még a reggel. – súgta ismét.

-        Renről álmodtam. – nézett szomorúan a homályos utcai fényekre a lány. – Azt álmodtam, hogy találkozunk.

Yaro elhúzta a száját, majd felsóhajtott és összefonta karjait. Teste félig átlátszó formája most valamivel láthatóbbá vált és bár Hiei sokat nőt az elmúlt években a fiú még mindig magasabb volt nála, szellemként kiváltképp magasabbnak hatott az alakja.

-        Ez nem annyira lehetetlen tekintve, hogy folytatódik a viadal. Mivel ennyire felkavart a sámán harc első fordulójára való jelentkezés, nem meglepő, hogy eszedbe jutott a Rennel történt harc és hogy talán újra meg kell küzdenetek. Ezúttal hivatalosan is.

Hiei felsóhajtva bólintott, majd ellépve a szellem mellett visszabújt a takaró alá az ágyba.

-        Igazad lehet. Nem tudom miért kavart fel ennyire ez az álom. – fordult be a fal felé és becsúsztatva karját a nagypárna alá, szorosan a nyakához gyűrte az anyagot.

Yaro elmerengve figyelte, ahogy a lány hátat fordítva pihen le újra. Összeszorult a szíve, ahogy végignézett védencén. Annyi év telt el azóta, mégis látja Hiein mennyire gyötri a bűntudat és keserűség, ha Ren szóba kerül. Még nem zárta le mindazt, ami kettejük között történt. Egyszerűen csak nem gondolt rá. A szellem felsóhajtva nézett ki újra a viharvert utcára.

Pontosan tudja milyen érzés mindez, hogy min gyötrődik annyira a lány. Neki sem volt lehetősége megbeszélni a történteket mikor még élt, hogy lezárhassa a magában a múltat. Még ezer évvel később is gyötri a keserű, szúró bűntudat. A fiú megrázta a fejét. Elhatározásra jutott.

-        Holnap beszélned kell Junnal. Biztos szívesen segít meggyőzi Rent, hogy tisztázzátok le ezt az ügyet még a verseny előtt. Nem volna helyes, ha ilyen múlttal indulnátok neki a csatának. Főleg ha szembe kerültök egymással. Nem szeretném, hogy befolyásoljon mindaz, ami akkor a parkban történt.

-        Mindenképpen befolyásolni fog. – válaszolt hirtelen a lány. A hangja ébernek hatot, mintha neki is pontosan e körül jártak volna a gondolatai. – Trey és Ren egy csapatban vannak a második körben és ezt a tanács biztosan nem módosítja. Már megértettem, hogyha túl akarok jutni a második fordulón, Treyt is le kell győznöm. Ha pedig Treyt képes vagyok legyőzni, akkor Rent is lefogom. Ez nem kérdés, és a legkevésbé sem okoz problémát. Nincs vele mit megbeszélnem. – jelentette ki határozottan és ezzel láthatóan lezártnak tekintette a témát. – Jó éjt Yaro.

A szellem vállai csüggedtségében kissé megereszkedtek. Érezte, hogy most nincs értelme erőltetni a dolgot. „Hiei túl makacs és önfejű, ebben Rennel annyira hasonlítanak. Nem csoda, hogy három éve nem álltak szóba egymással.” Elengedett egy mély sóhajt, és nem feszegetette tovább a témát.

-        Jó éjt, Hiei.

***

Késő délutánra járt az idő mikor a kis társaság a vonatállomásra érkezve a peron közelében megállt.

-        Köszönöm Trey, hogy kijöttél elém. Nagyon kedves tőled. – mosolygott rá Haru, amin az északi fiú csak legyintve mosolyodott el.

-        Nem nagy ügy, megígértem nem? Különben is, így még este előtt találkozhattam Hieivel. – vigyorodott el szélesen, kezével pedig kedvesen magához húzta a vöröseshajú lányt a derekánál fogva. A félvér lány zavartan mosolygott fel Treyra miközben egy rakoncátlan tincsét a füle mögé simította. Haru kedvesen mosolyodott el a szép páron, és a fiú kedves szavain.

-        Valami baj van Hiei? Olyan szótlan vagy ma. – nézett le rá a nála jóval magasabb északi sámán. A fiú egyébként sem számított alacsonynövésűnek, azonban pár év alatt nagyon sokat nyúlt. Harunak mindig a délceg fiatalember kifejezés jutott eszébe, mikor ránézett.

Hiei megrázta a fejét.

-        Semmiség csak elfáradtam ma, hosszúnap volt az egyetemen. De te nagyon fittnek tűnsz. – mosolygott kedvesen és Hiei szavai hallatán Trey arcán is azonnal szétterült egy mosoly.

-        Naná. Tudod, ha ennyit mozogsz, akkor folyton lüktet az adrenalin szinted. Ma is két edzésem volt. Jut eszembe, állati kajás vagyok. Útban hazafelé beugorhatnánk valamire mit gondolsz Haru? – emelte a lányra tekintetét, aki csak helyeslően bólintott.

-        Rendben, de boltba és nem étkezdébe. Ma Tamara főz és biztosan Anna sem örülne, ha megtudná, hogy degeszre etted magad valami gyorséttermi vacsorával.

-        Á, nem kell féltened. – legyintett Hiei - Szerintem kétszer is tud vacsorázni. – bökte oldalba Treyt kuncogva, aki azonnal odébb lépet a csikis érzésre.

-        Hé, Visszakapod! – figyelmeztette Trey, majd közelebb lépve hátulról átkarolva a lányt magához ölelve csikizni kezdte mindkét csípőjét. Hiei hangosan nevetett fel és megpróbálta lefejteni magáról Trey erős sportos karjait, miközben igyekezett nem leejteni táskáját.

A lány vonata ekkor futott be. Hiei hangosan kacagott, nehezére esett abbahagyni, de végül Trey elengedte őt, mikor már megadón kérlelni kezdte a fiút.

-        Te nyertél, csak hagyd abba! – kacagott tovább, még akkor is mikor már Trey mellé lépett. Hieinek a könnye is kicsordult. – Hjaj, ez nem fair. – törölgette szemeit, majd végig simítva a fiú karján elindul a vonat ajtajához, ami éppen ekkor nyílt ki. – Ha végeztünk Morthyval a könyvtárban találkozunk nálatok. – mosolygott Treyre és Harura, majd fellépve a vonatra megállt az ajtóban.

-        Siessetek! Ne bújjatok annyi könyvet ma! – integetett Trey elvigyorodva.

-        És vigyázz magadra! – intett Haru is.

Ekkor az ajtók a figyelmeztető jelzést követően bezárultak. Hiei is még integetett nekik az ajtó ablakából, a vonat pedig pillanatokon belül felgyorsult. Elszáguldott a peron mellett, és ekkor vette észre őt Hiei. Egy magas, rövid sötétlilás hajú fiút, aki a peron túl végében lévő másik vonatra várakozott. Hosszú kabátban, karbafont kézzel, lehunyt szemekkel támasztotta az oszlopot. Pontosan úgy nézett ki, mint ő. Mint Ren Tao.